15. Az Istenszülő elszenderülése ikon 1.

"Szülésedben a szüzességet megőrizted, elhunytodban a világot el nem hagytad, Istennek Szülője. Az Élethez költöztél át, mert Anyja vagy az Életnek, és közbenjárásaiddal megmented a haláltól a mi lelkünket." (Tropárion 1. hang)

"Az Istenszülő elhunytát", "mennybevitelét" nem mondják el a Szent Írások, de elbeszélését megőrizte az egyház emlékezete, és kifejeződik az ünnep ikonjában és Nagyboldogasszony liturgiájában, melyek rövid áttekintést nyújtanak erről a titokról.

Az ünnep elnevezése a bizánci egyházban „koimészisz”, vagyis „elszenderedés”, hiszen Mária halála olyan halál volt, amely azonnal a mennybe vezetett.
Jeruzsálemben megszakítatlan hagyomány őrzi azt a helyet, ahová Máriát eltemették, illetve testét időlegesen elhelyezték. Erre a sírra, amely a Getszemáni kertben van, a IV. század vége felé Teodóziosz császár, ill. Eudoxia császárné egy templomot építtetett. S a Mária-tiszteletnek éppen az ebben az ősi központjában augusztus 15-én történő ünneplésből származik az Istenszülő elszenderedése ünnepének dátuma. Innen terjedt el a VI. századtól az egész keresztény Keleten.

Bemutatásra választott ikonunk a XV. Század közepéről származik. Nagyméretű táblakép: 113 x 88 cm.

Első pillantásra feltűnik, hogy az ikon középpontjában nem az Istenszülő, hanem Jézus Krisztus áll. Mária, akinek az ünnep miatt az ikon középpontjában kellene lennie, alázatosan visszahúzódik, és átadja a helyet annak, aki felé mindannyiunkat vezetni akar. Ikonunkon Jézus alakja aranyló fényben tündöklik.

A kép felső harmada a mennye szférát ábrázolja, az alsó kétharmad a földit. Középpontjában a mandorla áll, benne az Istenszülő lelkét tartó Krisztussal és az angyalokkal, ezzel is a mennyre irányítva a figyelmet.
Az ikonon két ellentétes mozgás figyelhető meg. Az egyik körkörösen halad felülről lefelé. Az angyalok által hordozott felhőkön érkező apostolok mindannyian a középpont, Krisztus felé irányulnak. A másik mozgás vízszintes síkban halad alulról fölfelé: a kép alsó harmadában fekvő Istenszülő alakjából indul, majd a középpontban álló Krisztuson áthaladva a felső részben éri el csúcspontját, ahol a megdicsőült Istenszülő közbenjáró alakja látható.
Jézus és Mária alakja két vonalat egyesít: egy függőlegeset és egy vízszinteset, s a kettő találkozásából a kereszt formája adódik.

Az ikon összképén fontos szerepe van a fénynek és a színeknek.

A Krisztust körülvevő mandorla kékeszöld íve fölfelé irányítja a figyelmet, jelezve az Istenszülő mennyekbe vezető útját. A középen álló Krisztust, a dicsőség Királyát, aranyba öltöztette a festő, kifejezve, hogy a a megdicsőült Úrról van szó. A színek „párbeszéde” is a lényegről szól. A ravatalt övező sötét kékeszöld szín a földről indul, majd a narancssárga-bíbor – a szeretet tüzének színeként – a mennyei szférát jelölő, Krisztust körülvevő világoskékben éri el csúcsát. Egy lángnyelvnek fogható fel az ábrázolás, mely az ég felé tör, s az Istenszülő szeplőtelen testét a menny felé irányítja. A közepében magasodó Krisztus alakja kifejezi, hogy ő legyőzte a halált, s a mennyei dicsőség örök lakója, ahová magával viszi Édesanyját is.

Az Istenszülő elszenderedése ikonográfiai ábrázolásának hármas jelentése van:
(vö. EGLOFF, T., „Entschlafung der Gottesmutter”, in Der Christliche Osten 3-4 (1985) 75-76.o.)

1. Mária személyes sorsa – Az Istenszülőnek a földi életből való eltávozása a mennybe, Istenhez való hazatérés.
2. Minden keresztény ember jövője – Az ikon azt is bemutatja, hogy minden keresztény emberre ugyanaz a sors vár, mint Máriára, ha Krisztus kezébe helyezi a lelkét.
3. Az egyház ősképe – A hívek példaképeként Mária az egyház ősképe is. Őbenne az egyház egy tagja már a beteljesedésbe jutott, ahová az egész egyház tart. Az Istenszülő ábrázolását így az egyház képeként lehet felfogni: Krisztus az egyház középpontjaként Máriával, a hívek példaképeként, körülvéve az angyalokkal, apostolokkal, püspökökkel, egyházatyákkal.

­Forrás: Ivancsó István: Az Istenszülő Elszenderedése - Ikon és liturgia 16. - Nyíregyháza, 1997.
Krisztus közöttünk - Szent István Társulat -Bp. 1984. 387.o.